IV. URALKODÓ
Ha megengedjük magunknak, hogy szembesüljünk vele, valójában hogyan érezzük magunkat egy helyzetben és ha nem tompítjuk el magunkban a dühöt vagy a szeretethiányból fakadó szomorúságot, akkor annak következményei lesznek: valamit tennünk kell, valamerre lépnünk kell. Ha a felismerést nem követi tett, kiállás, változtatás, akkor elviselhetetlen lesz a helyzetünk. Az Uralkodó ahhoz ad erőt, hogy cselekedjünk, hogy kivitelezzük a változást. Hogy döntsünk, elsősorban a saját javunkra, illetve a szeretteink javára: például ilyen döntés lehet, hogy úgy alakítjuk át az életünket, hogy több időt tudjunk adni az általunk szeretett dolgoknak és embereknek. Az Uralkodó visszaszerzi az irányítást. Nem csak nyüglődik, nem a körülmények áldozata, ha kell, radikális rendelkezéseket hoz és következetesen végigvitt stratégiával alakítja a birodalmát.
XX. VÉGÍTÉLET
Amikor úgy tűnik, hogy vége lesz a világnak, de aztán mégse. Ez a kártya a de aztán mégse. Egyik kedvenc filmem, a Van valami furcsa és megmagyarázhatatlan úgy kezdődik, hogy a főszereplő eljátssza a saját halálát, több helyen is földhöz vágja magát a városban, de aztán feláll és leporolja a kordnadrágját. Igazából az egész film arról szól, hogyan kel új életre. Először értetlenül áll és pislogva néz körbe, hogy hol van mindaz, amit az életének gondolt. Csipesszel szedegeti ki a lefolyóból a szerelme ott felejtett hajszálait, de szép lassan minden eltűnik horizontról, a régi sémák nem működnek már, és egy nap végre ráébred, hogy szabad ember, aki a világon bármit megtehet. Ez a kártya nem a csendes meditáció lapja, sokkal inkább arról szól, hogy már világossá vált, mit kell tennem, akármilyen ijesztő, el kell indulnom, szintet kell ugranom, elengedve a múlt bénító tehetetlenségét. A mesékben a hősök azok után a megpróbáltatások után, amelyek darabokra szedik őket, úgy kelnek új életre, hogy százszorta szebbek, mint azelőtt voltak.
KELYHEK 5
Nem elég, hogy szomorú emiatt, még mélységesen szégyelli is magát. Ez a lap a gyászhoz kapcsolódó szégyent is megtestesíti, amikor a veszteséget visszavetítjük az önértékélesünkre. Irracionális mondatok, de mégis ott működhetnek bennünk: „azért halt meg, mert értem nem érte meg küzdeni az életben maradásért.” „Azért ment tönkre a kapcsolatunk, mert én rossz vagyok”, „hogy lehettem ilyen hülye, hogy nem vettem észre, hogy nem szabad benne megbíznom?” Hatalmas mennyiségű önvád és szégyen vegyül az elengedésbe. Sőt, a betegségek, nehéz élethelyzetek elengedéséhez is kapcsolódik gyászmunka. A régi énem elgyászolása, aki ezeket a terheket cipelte. A terhek is otthonossá válnak, azokat is el kell búcsúztatni. Hullámokban újra és újra előkerülnek ezek a fájdalmak, olyan aspektusaik, amelyekkel még nem tudtunk szembenézni akkor, amikor maga az élmény történt.