XII. AKASZTOTT EMBER
Leveszi a vállunkról annak a terhét, hogy most azonnal tennünk kell valamit. Szó szerint lekerül a súly rólunk, a vállunk és a gerincünk szépen kinyújtózik, lehetetlen úgy terhet cipelni, ha fejjel lefelé lógunk. Az az erő, aminek egyébként mindig ellentartunk, amikor jövünk-megyünk, tevékenykedünk, most nekünk dolgozik, segít kilazítani a megfáradt izmainkat. Az Akasztott ember állapotot megélhetjük pihentetőként is, ha elvonatkoztatunk attól, hogy nem tudunk bármikor kijönni belőle - nincs közvetlen hatásunk arra, hogy mikor szűnik meg ez a felfüggesztett érzés. Mindenféle helyzetek, amiben megjelenik a várakozás, az Akasztott fennhatósága alá tartozik - valakinek könnyebben megy, hogy elfoglalja magát, és megélje egy beszorítottabb helyzetben is a szabadságot, valakit jobban frusztrál, hogy kontrollvesztetté válik. Amint kapcsolódunk valakivel, abban megjelenik a várakozás. Ahogy működtetünk egy kapcsolatot, annak mindig részei a várakozáshoz kapcsolódó dinamikák - olyan apró interakciók, mint hogy mikor kezdünk el együtt valamit vagy mikor indulunk el együtt valahová, esetleg ki mennyit késik egy megbeszélt találkozóról. Annak, hogy minden teljesen szinkronizáltan működik, és mindig egyszerre leszünk készen, egyszerre érünk oda, nulla esélye van. Valaki mindig várni fog a másikra. A kérdés, hogy mit kezdünk ezekkel az üres pillanatokkal, mivel töltjük fel a gondolatainkat, hogyan kezeljük a frusztrációt. Előfordulhat, hogy megéljük a várakozás sebezhetőségét, úgy érezhetjük, hogy nem vagyunk elég fontosak a másiknak, ha pedig ránk várnak, akkor fokozódó bűntudat jelenhet meg. Próbáljuk megfigyelni, milyen visszatérő narratíváink kapcsolódnak a várakozáshoz és várakoztatáshoz! Lehet, hogy itt az idő kilépni ezekből a sémákból.
KARDOK 4
A teljes kiengedés és elengedés állapota, amikor lefekszünk a szőnyegre, és érezzük, hogy megtart a föld, innen nem lehet lejjebb esni. Rokon ez az állapot az Érmék ászán látható jelenettel, amikor befekszünk egy nagy képzeletbeli tenyérbe és teljesen odaadjuk a súlyunkat ennek a nagy erőnek, ami gond nélkül megtart minket. Ezen a lapon egy kicsit más aspektusa látható ennek, amikor hagyjuk az elménket lecsendesedni, a gondolatainkat leülepedni, a döntéseinket megérni. Az idegrendszerünk megpihen végre, minimálisra vesszük a stimulációt. Nem pörögnek az ingerek, legfeljebb a képzeletünkben játsszuk újra az eseményeket, de lassanként a belső mozitól is egyre jobban eltávolodunk. Eddig minden háziállatunk kereste a lehetőséget, amikor a lakásba beszűrődő napfény csíkján lehet napozni, csukott szemmel feküdni az arany fényben - én sokszor látom ezt az állapotot ezen a lapon, ősszel kifejezetten nagyra tudjuk értékelni, amikor meg lehet állni egy kicsit a napsütésben.
A teljes elengedés félelmet kelthet, mert kontrollvesztett állapotnak tűnik. Amikor épp nem törekszünk, szervezkedünk, intézkedünk, amikor úgy érezzük, hogy elfogytak ezek a lehetőségek, mert nincs ötletünk, nincs erőnk, mit kéne tennünk. És mégis történik valami, ami kimozdít minket erről a holtpontról, pont akkor és pont úgy, ahogy szükségünk van rá - és nekünk semmit nem kell tennünk, csak úgy adódik, alakul. Megélhetjük, hogy nem minden rajtunk múlik és azon, mennyire erősen küzdünk valamiért. Nem igaz, hogy semmit sem tettünk érte: az is nagyon nagy dolog, hogy nyitottá váltunk rá, rengeteg munka magunkat abba a mentális állapotba hozni, hogy megnyíljon az elménk valami újra, és egyáltalán észrevegyük, hogy kibontakozik előttünk egy lehetőség.
IX. REMETE
A Mérleg havának egyik fő témája, hogyan alakítunk ki egy fenntartható létezést az én és a mi világai közt. Mindkét irányban lehetnek feszültségek, az együtt-létezés megengedése és az énhatárok tisztántartása is feladat. Valakinek azt kell gyakorolni, hogyan idomulunk, hogyan kötünk kompromisszumokat, valakinek pedig azt, hogy igen is jogunk van a saját világunkhoz akkor is, ha ez másoknak épp nehéz, mert ők teljes egészében szeretnének velünk lenni. Lehetnek olyan párbeszédek, amelyeket csak magunkkal folytatunk, és nem hangosítunk ki, vagy legalábbis nem azonnal, lehetnek titkaink, privát részeink. Lehetnek olyan szegmensei a személyiségünknek, aminek nem a Másik viszonyulatában van értelme - például lehet magunkkal, saját testünkkel szexuális kapcsolatunk, titkos fantáziáink. A Remete abban is megerősít, hogy a saját magunkkal kialakított kapcsolatot is gondoznunk kell, nem csak akkor, ha nincs partnerünk. Nem mindegy, hogyan telik az az idő, amit magunkkal töltünk, mennnyire találjuk az egyensúlyt azokban a pillanatokban, amikor nincs ott senki - hagyjuk-e magunkat ebben a csendben létezni, vagy azonnal elárasztjuk magunkat ingerekkel, amint egyedül maradunk? A Remete segít, hogy felfedezzük, mennyire jó társaság tudunk lenni magunk számára, és mennyi örömet ad a létezés akkor is, amikor éppen nem kapcsolódunk másokhoz. Illetve segít kitágítani a kapcsolódás fogalmát - állatokkal, növényekkel, helyekkel, érzéki ingerekkel, műalkotások által életre keltett alakokkal kerülünk itt mélyebb kapcsolatba, teret és időt kapunk rá, hogy megfigyeljük őket.