ÉRMÉK 2
Ez a figura is párhuzamosan több dologgal zsonglőrködik, vagy legalábbis most éppen jól megy neki, laza csuklómozdulatokkal tartja a levegőben az érméket. Minden idegszálával arra koncentrál, hogy ne ejtse el őket, de ehhez fontos, hogy ne zökkentse ki semmi. Minél több korongot akar a levegőben tartani, annál nagyobb a veszély, hogy elveszíti a rugalmasságát és minden borul. Azt is jó időnként megélni, hogy úgy is szerethetőek vagyunk, ha minden kigurul a kezünkből, amikor kell egy kis idő, hogy felszedegessük a földről a cuccainkat. A zsonglőrködést és multitaskingot sokszor használjuk fedőakcióként, hogy ne kelljen elköteleződnünk a teljes figyelmünkkel egyetlen dolog felé, megrekedünk a vibráló bizonytalanságban, állandóan elfoglaltak vagyunk, rohangálunk, dolgozunk. Minden figyelmünket beszippantja az „igen is, meg nem is”, a „talán”, az „esetleg”, a „még bármi lehet”. Ha kiválasztanánk egyet, és megszűnne a vibrálás, kicsúsznának a kezünkből a távolság üveggolyói, a tökéletesen kimunkált kontroll.
ÉRMÉK 3
Még nem vált mindenki számára láthatóvá, mi lesz ebből. Mások csak a mozdulatlanságot látják, az „under construction” táblát. Hajlandó vagyok látni, hogy mekkora munka zajlik bennem? Vagy kívülről méregetem magam és szomorúan veszem tudomásul, hogy nem történik semmi? Előfordul, hogy számonkérjük magunkat, hogy hol az áttörés, mert még nem tudunk felmutatni konkrét eredményeket. Ez a kártya szokott emlékeztetni arra, hogy igenis zajlanak bennünk a dolgok. Szükségszerű várakozás arra, hogy valami felépüljön, eléggé megerősödjön bennünk ahhoz, hogy elkezdjünk vágyódni arra, hogy kijöjjünk a fényre. Ha túl hamar lökjük ki magunkat a mozdulatlanságból, akkor vágyódni fogunk erre a passzív és védett állapotra, és nem fogjuk tudni igazán megélni az elindulás örömét.
BOTOK 6
Nagy bátorság kell ahhoz, hogy láthatóvá tegyük magunkat mások számára, hiszen ebben benne rejlik a kockázat, hogy nem fog mindenki egyformán szeretni és elfogadni. Mintha ebben a jelenetben sem mindenki lenne egyöntetűen oda azért, hogy belovagoltunk, ami teljesen természetes. Szeretteinknek sincs mindig kapacitása, hogy ezer százalékos figyelmet és támogatást adjanak. Felnőttként el kell fogadnunk, hogy mások nem azért léteznek, hogy a mi szükségleteinkre reagáljanak, önértékelésünket legalább annyira stabilizálnunk kell, hogy ne hulljon szét attól, ha egy valaki nem tapsol, lehet, hogy csak elbambult, lehet, hogy tényleg nem tetszik neki, ami lát. Ez a kép egyszerre validálja az elismerés iránti vágyunkat, és egyszerre bíztat rá, hogy fogadjuk el, hogy nincs olyan bátor tett, ami mindenkinek tetszeni fog.