BOTOK 9
Eléggé le van rongyolódva ez a figura. A levegő tele van bizonytalansággal, érezzük, hogy változások közelednek, de még nem látjuk őket, kicsit bizalmatlanok is vagyunk. Lehet, hogy semmi sem fog változni? Lehet, hogy ugyanaz tér vissza új köntösben? Nem lehetünk elég óvatosak. Összerezzenünk minden apró jelre, szimatolunk a levegőben, tényleg más szelek fújnak? Amikor érezzük, hogy közeledik valaki, gyorsabban kezd verni a szívünk. Vajon hogy fog elsülni a találkozásunk? Barátságosan fog közeledni, vagy bármikor támadásba lendülhet. Mintha eleve védekezésre lennénk berendezkedve, nagyon elszántan őrizzük a territóriumunkat, és fel vagyunk készülve rá, hogy bármikor akcióba lendüljünk, ha szükség van rá. Egyszerre rettegünk egy lehetséges konfliktustól - mert például gyerekként azt tanultuk, hogy tehetetlenek vagyunk, amikor átgázolnak a határainkon, vagy nem láttunk olyat, hogy a konfliktusok feloldhatóak, a béke helyreállítható. Egyszerre félünk konfliktustól, és egyszerre ki is vagyunk rávhegyezve, a legkisebb határsértésre bekapcsolnak a szirénák, azonnal támadásba lendülünk. Biztosan megvannak a gyökerei ennek a működésmódnak, nézzünk rá egy kicsit közelebbről.
KELYHEK 9
Nagyon különbözik a Botok 9-től, mégis van köztük némi rokonság - mindketten valamilyen védekező állást vettek fel. Egymás mellé téve olyanok ők, mint az elkerülő és a szorongó kötődési mintázat - látszólag nagyon távol állnak egymástól, de egy tőről fakadnak, áthatja őket a kapcsolódástól való félelem, közben pedig ott a mély vágyódás a kapcsolódásra. Ez a figura kiegyensúlyozottnak és barátságosnak tűnik, mégsem túl befogadó valójában, keresztbe tett karjával, és kicsit feszült kedélyességével ambivalens jelenség. Olyan, mintha várna valamire vagy valakire, de mégsem invitálja be a terébe. Mintha egyszerre szeretne is kapcsolódni, mert kifelé fordul, de el is zárkózna tőle. A világa teljesen komplett, egy gombostűt sem lehet leejteni ezen az asztalon. A kelyhek betöltik a teret, bár nem látjuk, hogy mit rejtenek, tele vannak-e, és ha igen, mivel. Nem mutatják meg magukat. Érezzük, hogy valami van ott, de mivel nem látjuk, nem biztonságos terep arra, hogy belépjünk. Mint amikor valaki azt mondja, hogy “semmi baj”, de tudjuk, hogy neheztel ránk, bár lehet, hogy maga elől is elrejti ezt a neheztelést. Sok a rejtett feszültség, és a kimondatlan frusztráció.
FŐPAP
A tavasz előtti utolsó hetek elmosódottságában és kimerültségében sokat tud segíteni a Főpap - ami máskor zavaró merevség, most megnyugtató keretet jelent. Ami máskor anyagba ragadtság, most földelés és stabilitás - mik azok a dolgok, amik biztonságos teret adnak a létezésünknek? Mik azok a rituálék, amikbe belekapaszkodhatunk, amikre felhúzhatjuk a napunkat, a hetünket, hogy ne essen szét teljesen? Hogyan bánunk a testünkkel? Hogyan készítjük fel az újrainduló tavaszra? Nem véletlenül került ebbe az időszakba a negyven napos böjt és a tavaszi nagytakarítás - a szabályok most kapaszkodókat adnak, lehet, hogy vissza is fognak egy kicsit, de végül segítenek, hogy még nagyobbat ugorhassunk. A Főpap nem a természet burjánzó közegében van, hanem egy mértanilag behatárolt építményben, nekem most úgy tűnik, hogy abban a templomban, ahová az Érmék 5 fázós vándorai nem térnek be (nem mernek, vagy csak azért sem akarnak). Ez a tér legalább annyira korlátoz, mint védelmez. Néha nyomasztó, amikor mások készen adják át nekünk, hogy mi a dolgok rendje, de néha jól esik, amikor nem mindent egyedül kell kitalálnunk. A hagyományok nem csak elavultak lehetnek, meg is támaszthat az évezredes tudás.