top of page
IMG_7750.JPG
botok 9.jpg

BOTOK 9

Egyedül erősnek lenni - mentsvár és bejáratott út a korai években, ha nincs szövetségesünk, ekkor még nem választhatjuk meg, milyen közegben vagyunk. Amikor onnan érkezik a bántás, árulás vagy elhanyagolás, ahonnan a védelmet vártuk volna, megtanuljuk, jobb, ha nem számítunk semmire, felhúzzuk a falakat, mert így őrizhetjük meg testi, lelki épségünket. Ez a kártya arra kér, figyeljük meg azt az énrészünket, amelyik abban talál biztonságot, hogy nem szavaz bizalmat, amelyik magányos harcosként látja saját magát. Keressük meg, és figyeljük egy kicsit, ne vegyük el a létjogosultságát, mert okkal lépett be a személyiségünkbe - a kérdés, hogy mikor hagyjuk őt cselekedni, dönteni, megnyilvánulni. Próbáljuk megérteni, mik azok a történések pontosan, amik aktiválják, behívják. Amikor a menekülő utakat keressük és falakat húzunk fel együttműködés és kapcsolódás helyett, valószínűleg valami történt, amit az elménk rögtön ítélő bírósága veszélyesnek ítélt. Sokaknak maga a konfliktus is önmagában veszélyzóna, valakinek az erőszak bármilyen formája, például egy becsapott ajtó, valakinek az, ha nem hallgatják meg, vagy ha a tettek és szavak nem egyeznek egy helyzetben. Nekem nagyon sok valóban veszélyes helyzet is volt a felnőtt életemben, amikor hasznát vettem ennek a harcosnak, de sokszor hamis riadóról van szó: ezért nagyon fontos a triggerek felfedezése. A triggerek akkor is aktiválódnak a (pár)kapcsolatokban, ha már kiépül egy biztos alap, egy erős bizalmi kötelék, sőt. És a legjobb, legbiztonságosabb kapcsolódásokban is vannak feloldhatatlan konfliktusok, amikor időről időre felütik a fejüket. A kérdés, hogy ezeknek a menedzselésében ki veszi át az irányítást, “Egyedül Erős” kapitány, vagy az a részünk, amelyik arra törekszik, hogy meglássuk a másik oldalt és helyreállítsuk az egységet. Amelyik kizökkent az “alert” módból, és emlékeztet rá, hogy alapvetően szeretjük egymást, és biztonságban vagyunk. 

kardok lovag.jpg

KARDOK LOVAGJA

Hatékonyság, sebesség - ezek ennek a lovagnak a fő erényei, és egyben ezek a pontok, ahol hibázhat. Amikor az elme ilyen sebességgel cikázik, akkor át fog ugrani bizonyos lépéseket, és ismerős utakon fog járni, ahelyett, hogy újakat fedezne fel. Tegnap olvastam egy mesét valakinek, amiben megjelent egy olyan motívum, hogy a hősök ugyanazon az úton mentek hazafelé, amerre elindultak, és bajba kerültek. A kliensem felháborodott, hogy ilyen nincs, kellett lennie más útnak is, lustaságból, automatikusan választották a már ismerős utat. Kognitív terápiában sokat foglalkozunk az automatikus negatív gondolatokkal, és annak az elképesztő gyorsan cikázó gondolatsornak a felfejtésével, amiben észrevétlenül levezetjük magunknak, hogy miért jelenti egy szárítón felejtett farmer, hogy a másik nem szeret. Valódi vészhelyzetben a gyors ítélőképesség (elugrom a támadás elől) és az elménk rögtön ítélő bírósága (barát vagy ellenség?) nélkülözhetetlen. Onnan mérhetjük fel, hogy mekkora érzelmi instabilitásban és veszélyben telhettek el évek az életünkből, hogy mennyire ugrásra kész az elménkben ez a párduc, amelyik egy pillanat alatt megalkotja ezeket az ítéleteket és a menekülési útvonalakat is. De felnőttként már megtehetjük, hogy egy kicsit megnyugtatjuk magunkban ezt a Lovagot, ha úgy látjuk, hogy önmagát vagy másokat veszélyezteti ezzel a sebességgel. 

Vannak olyan helyzetek, amikor viszont nagyon is szükség van rá - például amikor szeretnénk valamit, amikor teljes mellszélességgel döntést hozunk valami mellett. Magamban az eltéríthetetlenség vakságának hívom: van, amikor pont azért maradunk le dolgokról, mert a túlzott biztonságra törekvés miatt nem engedjük magunknak, hogy felvegyük a szemellenzőt, és úgy vágtázzunk a vágyunk felé. Bizonyos helyzetekben kifejezetten segít, ha hagyjuk magunkat elsiklani a részletek felett. Egy ponton túl nem lehet mérlegelni, vacillálni, heztálni, nem beszélhetem le állandóan mindenről magam.

botok 3.jpg

BOTOK 3

Amég a Botok 9 állapotban beszűkül a figyelmünk, itt egy kicsit kiengedünk - megengedjük magunknak, hogy meglássuk a perspektívát egy helyzetben vagy úgy átalában az életünkben. Megállni, és megnézni, hogy mi az, ami fontos nekünk. Mit értünk el, meddig jutottunk, és mire vágyunk. Miből nem kérünk soha többet. Milyen ismeretlen tájakat szeretnénk még felfedezni? Itt meg tudom végre érezni, hogy mire vágyom. Nem menekülök valami elől, hanem megindulok valami felé. Ez egy felnőttéválási pont. De tudunk táplálkozni abból, amit eddig megvalósítottunk, a kincseink, erőforrásaink megvannak, nem üres kézzel, ezekkel folytatjuk az utunkat. Lehet, hogy itt épp egyedül látszom a képen, de ezen az úton vannak szövetségeseink és segítőink is. Ez a kártya sokszor jelez  fordulópontot. Nem véletlenül van rajta egy széles nagy hát - valami mögöttünk van, vissza se nézünk, lezárult egy életszakasz - hogy hogyan definiáltuk saját magunkat a feladataink, kapcsolataink révén, milyen bánásmódot tartottunk méltónak. Ide már nem tudunk és nem is akarunk visszatérni. Kézbevesszük az életünket. Valahol belül, ösztönösen tudjuk, hogy már most jó helyen vagyunk, és ez még semmi - még csak az illatát érezzük annak a helynek, ahová tartunk. Ez a lap nagyon illik a tavasznak annak a zsenge állapotához, ahol most a évkörön járunk: mások a fények, mások a szagok, érezhetően készülődik valami a növényekben is, de még nem látható, még ott van az a bágyadtság, ami abból fakad, hogy kimerültünk a télben. Kicsit szakadtak vagyunk, mint ez a vándor, nehéz pillanatokkal a hátunk mögött, kicsit lábadozva, de már sejtjük, hogy nemsokára megtelünk energiával, és elindulunk, hogy felfedezzük ezt az új tájat.  

bottom of page