IMG_0134.JPG
kelyhek kiralynoje.jpg

KELYHEK KIRÁLYNŐJE

Gyerekként arra vágyunk, hogy a szüleink észrevegyenek minket, hallják meg a valódi hangunkat, ne csak a ránk vetített félelmeiket és vágyaikat lássák. Egyszerre vágyunk a valódi figyelem tárgyilagosságára, de azért szeretnénk ha egy kicsit mégiscsak elfogultak lennének - az értékeink kiemelt figyelmet kapjanak és a hibáink megbocsáthatóak legyenek. Nem szeretnénk teljesen rideg, analitikus tekintetet felnőtt kapcsolatainkban sem, az a jó, ha a figyelmet áthatja a megengedés, de nem torzítja el teljesen az a fantázia, ahogyan látni szeretnének minket. Van egy Michelangelo-effektus nevű jelenség, amikor párok pozitívan formálják egymást, azáltal, hogy a partner nekik tetsző, de mások számára talán kissé árnyékban lévő részeit erősítik meg, azáltal, hogy bíztatják, bátorítják a másikat. Például, ha azt mondja a szerelmem, hogy nagyon szereti bennem, hogy vicces vagyok, akkor jobban elhiszem magamról, és bátrabban fogok megnyilvánulni, de ha véletlenül mondok egy rossz poént, jó esetben akkor sem fog megszégyeníteni, elengedi a füle mellett. Nem azt akarom mondani, hogy nem adhatunk finoman kritikus visszajelzést, inkább azt, hogy ezzel is csak akkor fogunk elérni valamit, ha megvan az alapvető bizalom, ami azon alapul, hogy nem csak azt látom a másikban, amilyen lehetne, hanem jelen állapotában is elfogadható számomra. Nagyon sok kapcsolatban nincs meg a valódi figyelem - nem látjuk a másikat, csak arra koncentrálunk, hogy akkor lesz jó lesz minden, ha bizonyos dolgokat sikerül megváltoztatni, sajnos ez a megközelítés csapda, amiben mindenki sérül.

kardok 7.jpg

KARDOK 7

Amikor érezzük, hogy valami nem stimmel, de nem igazán tudunk rámutatni, hogy mi a baj. Az a fajta bántás, ami nehezen tetten érhető, és ha esetleg egy kicsit hevesebben reagálunk rá, akkor könnyen lehet, hogy mi kerülünk a támadó szerepébe, és hiába mondjuk, hogy de hát ez nem így indult. Ennek archetipikus esete, amikor a nagytestvér (főleg az, akinek a szülei nem segítettek feldolgozni a kicsi érkezéséből fakadó intenzív féltékenységet) valami körmönfont módon kínozza a kistestvérét, aki erre nyíltan nekitámad, és a kicsit szídják le, hogy ne verekedjen. Igazságtalanság, amit senki nem vesz észre. Ilyen helyezetekbe felnőttként is sokszor belekeveredünk, amikor a környezetünk nem ismeri el, hogy bántottak, mert a bántás nem a nyílt színen történik. Valaki passzív-agresszív, cserbenhagyó, rideg velünk, vagy éppen eltulajdonít valamit, pl. egy ötletet, ami a miénk - nem tudunk rámutatni pontosan, hol van a bántás, mégis iszonyúan fáj. Számítunk a másikra, és nincs ott. Megélhetünk mély elhagyatottságot valaki mellett, aki érzelmileg elérhetetlen. Ez is bántás, csak nem olyan látványos, mint amikor csontok törnek. Ez a kártya gyakran megjeleníti azt az attitűdöt, amikor valaki vagy akár egy egész közösség félrefordítja a fejét - a bántalmazás láthatatlanná és viszonylagossá válik. Úgy tesznek, mintha nem is történt volna semmi, mert kényelmetlen lenne a szembesülés, akkor ki kéne állni amellett, akit bántottak. Ez a kártya utal azokra a károkra, amit a bántalmazó szülő néma cinkosává váló másik szülőtől szenvedünk el, Gyerekként felmentjük, mert szükségünk van minden kapaszkodóra, de valójában azt tanultuk meg tőle, hogyan fordítsuk el a fejünket, amikor bántanak. 

ermek 3.jpg

ÉRMÉK 3

Ez a kártya sokszor arra bíztat, hogy hagyd összeütközni a különféle hangokat magadban, engedj teret a kétségeknek, ne próbáld meg elhallgattatni őket, hadd mondják végig, hadd mutassák meg magukat az ellenvélemények, a különféle nézőpontok. Ha nagyon merevek valamiről az elképzeléseid (pl. hogyan kellene csinálni), akkor hagyd, hogy egy kicsit megtörjenek, megpuhítsanak, finomítsanak az új perspektívák. Sőt minél nagyobb az ellenállás, annál valószínűbb, hogy lesz ott valami izgalmas is, amire érdemes ránézni, hogy mi is a bajom tulajdonképpen. Keresd a más élethelyzetben, más életkorban lévő emberek társaságát, figyelj oda, mit mondanak, hogyan látják a világot - engedd át magadon. Nem kell átvenni az ő nézőpontjukat, csak vizsgáld meg az ütközési pontot, hátha egy kicsit alakítanak rajtad - annál stabilabb lesz ez a katedrális minél többféle szaktudás és minél több szempont épül be. Tipikus példája ennek a betegségek megközelítése - természetgyógyászként megtanultuk, hogy nem szabad semmit szigorúan csak természettudományosan, pl. hatóanyag-szemlélettel kezelni, de az sem célravezető, ha csak a lelki okokkal foglalkozunk, szükség van a materiális, kézzel fogható segítségre is, nem elég ha csak imádkozunk, hogy múljon el az aranyerünk. Minél több szinten és nézőpontból vizsgáljuk a kialakult tünetet, annál hatékonyabb lesz a gyógyulás, és ez a lelki folyamatokra is igaz.

kardok 6.jpg

ÉRMÉK 3

A fájdalomnak funkciója van, egy jelzés, hogy menj arrébb, mert ahol éppen vagy, az éget, szúr, horzsol. Ez így tiszta sor, fáj, arrébb megyek. De mi van, ha nem tudok arrébb menni - mert mondjuk, gyerek vagyok és ki vagyok szolgáltatva a környezetemnek? Megtanulok együttélni a fájdalommal, érzéketlenné teszem magam rá, találok mindenféle kreatív és nem-kreatív menekülési útvonalat. Később pedig mindent elkövetek, hogy ne kelljen újra éreznem. Túl óvatos leszek, illetve annyira megbénítom magam, hogy elveszítem a kapcsolatomat az örömmel és a valódi vágyaimmal is. Amikor ezt észreveszem, akkor szeretnék kilépni ebből a bénultságból, úgy döntök, a kezembe veszem az életemet, felnyalábolom a bénult kisgyerek énemet, minden olyan én-részemet, amik szívesebben maradnának az ismerős terepen, és elindulok az ismeretlenbe. Tele félelemmel, ezt mutatja ez a kártya. Hogy milyen torokszorító ismeretlen terepre lépni, mennyire nehéz megszakítani az ismétlés köreit, és új megoldásokat választani. Ott van a feladat, ahol a félelem, írja Jung - azaz az határozza meg, hogy mi a feladatom, hogy mitől félek igazán, oda kell mennem, hogy megnézzem közelebbről. Olyasmire gondolok, hogy például eddig soha nem álltam ki magamért, és most először megszólalok. Vagy, eddig soha nem számoltam el tízig, mielőtt reagáltam volna, most kipróbálom, milyen csendben maradni. Eddig soha nem kértem bocsánatot, mindig áldozat voltam, most elkezdem vizsgálni a saját részemet, vagy hogy mit tehetek, hogy jobb legyen. Itt nem a "jól bevált" taktikát alkalmazzuk, és nincs félelmetesebb, mint letérni az útról, ez a félelem nem akar bántani, az útitársunk lesz a csónakban.